2019.01.22. kedd 17:30, Sólyi Művelődési Ház
Ősi Kovács Alkotóműhely előadása

Előadók voltak:

• Ősi Kovács Imre - Író és festő, a Magyar Kultúra Lovagja
• BöjteMárton - író, költő
• Kovács Mónika - költő
• Erdődi Maya - költő
• Ladányi Maya - író
• Erdélyi Tibor - előadó
• Tóth Göndöcs Ildikó - költő

Az Ősi Kovács Alkotóműhely tagjai 8. alkalommal látogattak el Sólyba és tartottak színvonalas előadást.
Most a Magyar Kultúra Napja alkalmából tiszteltek meg bennünket egy egy órás programmal.

Az előadás végén kötetlen beszélgetést folytattunk a művészekkel sütemény és tea mellett.

Ízelítőnek, id. Böjte Márton versei, írásai Sólyról:

SÓLYHOZ.
Olyan vagy Sóly, mint egy öreg madár, estére mindig, megszokott régi fészkedre szállsz. Öreg madár, fejedre, Szent István rakott, fénylő koronát. Képzeljétek, nincs egyetemi, sem doktori diplomám. Bár hetvenen túl, már csak az élet minden napjával, hangosan vitatkozok. Verseket írok, de azt is szerényen. Nem ítélkezek, senki felett sem. Azért Sólyban, időnként még, színpadra lépek. És ti akiket a kultúra, és a vers sem érdekel, kocsma asztalról, részegen hajtod, a tántorgó legyeket. Ott van a társaság, s a faludról mit tudsz? mit érdekel, merre is visz az aszfaltos út. Most jeget hizlal, Séden a Január, száraz kórót ölelget, a szerelmes rét, s a havas február. Megyek hegynek fel, s kőrbe nézek, hogy pipáznak a Sólyi, gólyafészket cipelő, régi kémények. Hazajárok, immár, minden évben. Ott van a múlt, minden kérges, agyon dolgozott, öreg tenyérben. S benned barátom, anyád teje csordogál, tested behálózó ereidben, Ó az anya, a föld, melyre születtél, s a harangszó, mely munkára ébreszt. Légy hát te is Sólynak, hű fia, s óvd, védelmezd, míg emelni tudod két kezed. Ha kell, hát vívj meg, villámokat Sólyra szóró, vad fellegekkel. S ha mégis, gáncsot vet az élet, őseid vére, benned maradt, immár mindörökre.

Id. Böjte Márton. Várpalota. 2019. 01. 02.

Sóly történetéhez.
Versben.

Bakony lankái simogatták, ez ősi települést. Római út kövei kanyarogtak, Szentkirályszabadja felé. S vigyázták őrhegyek a nyugalmas estét. Bronzkori kultúra virágzott itt, megbecsült régi szép emlék. Ősidők óta járja Sédpatak, települések között, vidám táncát, néha kiönt, s letépi láncát. Betereg volt Sólynak, ifjúkori neve. Szent István, Koppányt itt csúnyán megverte. S lett a település, birtoka Veszprémi Püspöké, majd Zirci Apátságé. Bő vízével forgatta Séd, a malmokat, melyből kettő is altatta, esténként csendes partokat. S termeltek bort a hegyben, talán meg kóstolta, mikor erre járt csapataival Thököly Imre. Erre vonuló hadak mindent elvittek, lakói féltették életüket, mind elmenekültek. Majd háborúknak végén, csend, és béke mosolygott, Sólynak sokat szenvedett egén. Visszatértek az elnéptelenedett falu dolgos jobbágyai, iparosai, s lett sok munkával asztalon kenyér. Építettek papírmalmot, malomcsatorna Séd vízével, szomjas malomkereket hajtott, felvirágzott a falu. Filoxéra elérte a szőlőhegyet, finom bornak hűlt helye lett. Nem lehetett térdre kényszeríteni a dolgos Sólyi embereket. Átéltek szörnyű háborúkat, világégéseket. Most újra csendes minden, gazdag rétek szénát teremnek. Hordók hasa jóllakottak újból, hallatszik hegyből a vidám nótaszó. Vidáman ébreszt, és misére, Istentiszteletre hív a harangszó. Büszke is településére, őseire, minden Sólyi lakos. Most tollam félre teszem, Isten éltessen benneteket, dolgos, büszke, Sólyi emberek.

Id. Böjte Márton. Várpalota. 2018. 01. 10.

Sólyba jött a tavasz.
Gólyalábakon jött, Sólyba a tavasz. Altatott dülöngélő füstös kéményeket. Krókuszok között, pirosló gólyaláb. Napoztak az ibolyák, illatos séd partján. Ó hányszor sétáltam, poros utcáidon. Sepertem téli havat, gondolat szépsége altat. Tavaszi csók s a vágy, ölelő kapuk szemtelen szerelme. Úgy érzem, már rég kegyvesztett lettem. Ülök öreg rozzant, szúette padon. Belém mart a múlt mint egy jajgató karom. Támogatnak, és szárnyukra vesznek fecskék. Ülök az árokparton, s a meleg tavaszom várom.

Id. Böjte Márton. Várpalota. 2018. 03. 26.

Sóly főutcáján.
Még itt állok, Sóly főutcáján. Álmodom, múlt szép táncán. Tavasz hozza virágait, tálcán. Látod, templom tornyain az idő, fájó ráncát. Megremegnek a fák, lélekharang szól. Hullik a halott falevél, derékba törik az ég. Fázom, Bakonyi szél, vakolatlan falhoz támaszt. Szemem fény vakítja, kezem tapogatja, kapukat, ajtókat, fákat. Félek, ezen a télen megfagyok, rongyaim között még megvagyok. Fölöttem remegő madár didereg, félig halott. Hol van hát hangotok, nagyothalló angyalok. Hol van szárnyatok, nem hallom suhogástok. Hát nem szántok, koldus vagyok, tántorogva járok, nincs már álmom. Mily súlyos bilincset húzok, magam után, csörög régi kövön, nehéz rozsdás lánc. Táncolni volna kedvem, nincs aki rongyaimat, Királyi palástnak tekintse, büdös a koldus vak szeme. De a szívem az még lát, érzem az igazat, a mosolygást. Elhessegetem tőlem a rémlátomást, látom vakon is a Júdást. Még, itt állok Sóly főutcáján, álmodom a múlt, szép táncán.

Id. Böjte Márton. Várpalota, 2018. 01. 23.

Sédparti emlékezés.
Ültem a séd, csendes partján. Emlékeimből, rám köszön, egy régi kép. Libákat hajtott folyóparton, egy mosolygós széplány. Észrevette, hogy nézem, szemében, búzavirág kékje égett. Ajka rózsái, felém mosolyt küldtek. Szoknyája térdig, vízbe lépett, ahogy hajtotta partra, a gágogó libákat. Porfelhőt kavart a szél, felkapta az emlékeket, s fújta Sóly emlékező, házai felé. Elém, búzavirág terített emléket. Ajka tüze, még bennem égett. Újra csend ült, fájó lelkemre, ezt a lányt megszerettem. Sok éven át, csak őt kerestem. Sóly libáit faggattam, ifjúi hévvel kergettem őket, nem árulták el a nevét, mind mind, gágogva nevetgéltek.

 Id. Böjte Márton. Várpalota, 2017. 01. 20.

Szerelmem Sóly.
Míg nem ismertelek, elmentem melletted, de aztán rájöttem, mily szép vagy, s ringat a nappal virágaival. És az este énekel fáradt kesergőt. Bakony lankái, mily vággyal csókolják, Séd vizétől szomjas ajkadat. S réted virágai, hajadba fonják szerelmes sóhajomat. Benned megtaláltam, azt amire vágytam. Van hol elmondani, rég tanult imámat. Kálvária stációi kísérnek, virágok között fénylő esküvőre. Szentelt vizeddel öntözöd, partjaid. Reggeli misére futnak, megkésett, omladozó malmaid. Régi hidakon járt, Rómaiak hada. Törte a földed, éles ekének vasa. Kasza alatt, jajgatva dőlt az érett búza. S dalol vidám dalokat, az édes Bakony. Felhőkre rajzolom szerelmes, égő csókom. Benned találom, Sóly te drága, estéli imám, s csókom. Szeretem, ha karjaidba veszel, halk csobogásával a Séd, altatót énekel nekem. Szeretem illatod, anyám illata volt ilyen. Sóly, szerelmem csókolj, szeress, e vallomás örökké csak a tied.

Id. Böjte Márton. Várpalota. 2019.01.30.

Sólyi ősz.
Már, hidegek voltak a reggelek. Meleg nyár, az utcán elveszett. Villanydróton, mennyi fecske, álmosan tolongott. A Séd sem olyan, mint máskor volt. S a szőlők közé, vidám szüret, nevetve költözött. Láttad milyen színesek, a karóhoz kötözött, Őszi levelek? Csak a fecske, kedvenc madaram, még ne keljen útra, még ne menjen. Ahogy az ég szélére kiült, a meleg nap. Csiviteltek a madarak, felrepültek az égig, felhők legszéléig. Aztán, másnap reggel, csak csend ült a drótokon, eresz alatt a fészek elhagyatott. Magányos lettem, kedvenc madaram el sem búcsúzott, mint oly sokszor megtette, de szomorúan itt hagyott. Csendes lett a falu főutcája, az árokpart reggeli deret várja. Csak a tehenek kolompja veri fel, az esti csendet. Füst melegíti, az álmos, kormos, kéményeket. Sajtárban habzik a meleg tej. Hűvös már, Sólyi őszi este.

Id. Böjte Márton. Várpalota.2019.01.28.