Ami megváltoztatta a világot: Út

Több ezer évvel a várostervezés, a gépjárművek, vagy akár a kerék előtt jelentek meg az első utak a tájon. 

Ahogyan a molekulák sejtekké, a sejtek pedig bonyolultabb organizmusokká egyesültek, az első útjaink spontán módon alakultak ki azáltal, hogy az emberek ugyanazokat az utakat járták újra és újra, hogy vizet szerezzenek és táplálékot találjanak. Ahogy az emberek kis csoportjai falvakká, városokká és városokká egyesültek, a sétaúthálózatok formálisabbá váltak. A kerék mintegy 7000 évvel ezelőtti bevezetését követően a szállítható nagyobb, nehezebb terhek megmutatták az esőzéskor sáros lápokká váló földutak korlátait. A legkorábbi kőburkolatú utakat az indiai szubkontinensen és Mezopotámiában Kr.e. 4000 körüli időszakra vezették vissza.

A rómaiak birodalmukban a légiók mozgásának támogatására olyan technikákat fejlesztettek ki, amelyek segítségével tartós utakat építhettek többrétegű anyag felhasználásával a víz elvezetésére szolgáló mély zúzottkőágyak tetején. Ezen utak egy része több mint 2000 évvel később is használatban marad, és az alapvető technikák képezik a mai utak alapját.

A modern útépítési technikák egy olyan eljárásra vezethetők vissza, amelyet John McAdam skót mérnök dolgozott ki a 19. század elején. A McAdam a többrétegű útalapokat talajjal és zúzott kővel borította fel, amelyet aztán nehéz hengerekkel leraktak, hogy az egészet összezárják. A 20. században kialakult járműveket támogatni képes kortárs aszfalt utak McAdams módszereire épültek kátrány kötőanyagként történő hozzáadásával.

Az útépítés tényleges folyamata drámaian megváltozott az elmúlt évszázad során, a csákányokkal és lapátokkal rendelkező munkások nagy bandáitól a hatalmas speciális gépekig. A meglévő utak újjáépítése a meglévő burkolat lefejtésével, csiszolásával és egyenesen teherautókba való berakásával kezdődik, hogy később új utak aggregátumaként használják fel. A felület simítása után jönnek a járólapok, és friss, összefüggő aszfaltlemezeket raknak le, amelyeket közvetlenül a hengerek követnek.

Mivel a 20. század nagy részét hideg- és melegháborúk tarkították, a katonaságnak a rómaiakhoz hasonlóan mozgósításának szükségessége a modern szupersztráda kialakulásához vezetett, beleértve a német autópályát és az amerikai államközi rendszert. A repülőgépek vészkifutójaként használható hosszú, akadálymentes szakaszokra vonatkozó katonai követelmények megtérültek a polgári sofőrök számára, akik immár viszonylagos biztonságban nagy sebességgel haladhattak át az országokon.

Forrás: roadandtrack.com 

A RÓMAI UTAK SZERKEZETE

A rómaiak közútjaik egyes szakaszait a terepviszonyoktól függetlenül lehetőleg minél egyenesebb vonalban igyekeztek vezetni a következő célállomásig. Ez magától értetődően tetemes külön munkát okozott: dombokat kellett elegyengetni, mélyen fekvő, nem egyszer mocsaras területeket feltölteni, hidakat építeni, alagutat fúrni.

Maguk az utak több rétegből álltak. Az utak ágyát legalább 1 m mélyre ásták meg, ám ha a talajviszonyok úgy kívánták, e feltöltés meghaladta a 3 métert is. Az út alapját (pavimentum) homok és mész keveréke alkotta; erre került egy agyaggal vagy ”cementtel” (caementum = kőzúzalékkal kevert mészhabarcs) megkötött darabos kőréteg (statumen); efölött helyezkedett el a rudus, egy összesajtolt kavics- és mészréteg; ezután következett a legerősebb réteg, az ún. nucleus, amely föld, homok, tégla és mész összesajtolt keverékéből állt; az egészet legfelül nagy méretű, egymás mellé illesztett kőlapokkal borították be, amelyek hézagait ledöngölt kavics törmelékkel, murvával egyengették el: ez volt az út felszíne, háta (sutnmum dorsum).

Az így megépített út neve via strata (szó szerint letakart, beborított, burkolt út) volt; ebből származik az olasz strada, a német Strasse, az angol street és a mi sztráda szavunk is. Az úttest különben enyhén domború volt, hogy az esővíz lefolyhasson róla a kétoldalt húzódó, gondosan karbantartott vízlevezető árkokba. Az utak szélessége általában 4-7 méter között ingadozott, de mindig legalább olyan széles volt, hogy két ellentétes irányban haladó kocsi elférhessen egymás mellett.

Az utak építéséből és karbantartásából derekasan kivette részét a római hadsereg, s hozzájárultak a környék birtokosai is, akiknek feltétlenül hasznuk volt az úthálózat - a viae publicae és a bekötőutak - megépítéséből, hiszen ez növelte földjeik értékét, megkönnyítette mezőgazdasági termékeik gyors értékesítését.

Az utak mellé nagy méretű, olykor több mint 2 m magas mérföldköveket állítottak, amelyek feltüntették az építtető nevét s a Rómától mért, illetve a következő településig hátralevő távolságot. Ennek a távolságmérésnek a mértékegysége volt a milia passus, ami másfél kilométernek (pontosan 1479 m) felelt meg.

forrás: Maróti Egon - A Római Birodalom útjai

fotó: Jim Paton - Fuenterroble városában látható római út keresztmetszete